A hal

Prológus

A mélyben születtem, ahol a fény már csak szűrt emlék, és az áramlatok mesélnek a világról. Testem hosszú és erős lett, az izmok ritmusát a tenger tanította meg nekem. Ismertem a vadászat csendjét, a hirtelen kitörések idejét, és azt is, mikor kell türelmesen lebegni. A kisebb halak árnyékként szóródtak szét előttem, a nagyobbak pedig tisztelettel kerültek el. Nem volt nevem, de nem is volt rá szükségem; a tengerben az erő és a kitartás az egyetlen nyelv. Éreztem a felszín felől érkező rezdüléseket, a világ zaját, amelyhez nem tartoztam. Mégis, néha közelebb húzódtam, mintha valami hívna. A sorsom nem a mélyben volt megírva, hanem ott fenn, ahol a fény vakít és az élet más szabályok szerint zajlik.

Napkelte

Azon a napon az áramlatok különösen tiszták voltak, és az éhség lassan, de biztosan ébredt bennem. Egy csali illata szelte át a vizet, természetellenesen tiszta és hívogató. Tudtam, hogy veszély lehet, mégis közelebb merészkedtem. Köröztem körülötte, figyeltem, hogyan lebeg, mintha nem tartozna ide. A tenger ritmusa hirtelen megváltozott, mintha visszatartaná a lélegzetét. Végül ráharaptam, nem mohóságból, hanem döntésből. A fájdalom azonnal belém hasított, és valami idegen erő kezdett húzni. Nem menekültem azonnal; először felmértem az ellenfelet. Éreztem, hogy ez a küzdelem más lesz, mint bármelyik eddigi.

Nappal

Hosszú órákon, majd napokon át húztam a csónakot a nyílt vízen, miközben a kötelék köztünk feszült és élővé vált. Az öreg ember kitartását ugyanúgy éreztem, mint a sajátomat; nem engedett, ahogy én sem. Nem volt harag bennem, csak a küzdelem tiszta ténye. Időnként feljebb emelkedtem, megmutatva magam a fényben, mintha bizonyítanám, hogy méltó vagyok erre az összecsapásra. Ő beszélt hozzám, bár a szavakat nem értettem, a szándékát igen. A fájdalom egyre mélyebb lett, de a mozdulataim még mindig erősek maradtak. Tudtam, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor valamelyikünk feladja. Amikor végül közelebb húzódtam hozzá, nem a gyengeség, hanem a vég elkerülhetetlensége vezetett. A szigony ütése gyors volt, és a világ hirtelen elcsendesedett.

Napnyugta

Már nem küzdöttem, de még érzékeltem a testem körül zajló eseményeket. A víz vörössé vált, és új szereplők érkeztek: a ragadozók, akik nem ismerték a mi küzdelmünk történetét. Az öreg próbált megvédeni, de a tenger törvényei erősebbek voltak nála. A húsom darabokra szakadt, és lassan eltűntem abból a világból, amely addig az enyém volt. Mégis, valami megmaradt: a harc, amelyet végigvívtunk. Nem győztesként vagy vesztesként gondoltam rá, hanem mint egy találkozásra két lény között, akik ugyanazt az utat járják különböző formában. A csontjaim végül a felszín fölé kerültek, jelként azok számára, akik értik.

Epilógus

A tenger pedig visszavette, ami mindig is az övé volt.